Tóth István
A múzsa alakváltozásai
„Das Ewige Weibliche
Zieht uns hinan...”
GOETHE
 
JÚLIA szép leányként
vezeti máglyatűzre,
akit az égi szándék
örökre hozzá fűzne.
Felkészíti próbákra
azt, aki célba érhet;
égre festődő lángja
kardpengékre írt vércsepp
Önmaga elé lépve
járhat, ki véle járkál:
múlóbb a pengék fénye
rájuk lehelt homálynál.
Levágja a Nap éle
a lábnyomát hűlt porba.
Mielőtt visszanézne,
ellobban a tűz sorsa.
JÚLIA szép leányként
vezeti máglyatűzre,
akit az égi szándék
örökre hozzá fűzne.
 
– Máskor RIKA asszonyként
Csipkerózsinál mélyebb
álomba hull, ahonnét
a kő nyelvén beszélget
A kincskeresők rejtett
fénye pislog szavából;
valamit elfelejtett,
s most sejtelmesen átszól.
Ki rá figyel, volt erdők
gyökere közt virraszthat;
ki egyszer ide eljött,
az kőkemény vigaszt kap:
hallja a hun királynét,
amint sóhaja feltör,
s mint szendergő jós-árnyék
álmot sző a kövekből.
S ki úgy felszabadult már,
hogy magára sem hallgat:
az kereshet a múltnál –
magánál jobb hatalmat.
 
Mert álom-sújtó fejsze
feje fölött a holnap;
de kinek volna mersze,
megálmodná valónak.
Amíg RIKA asszonyként
a múzsa egyre mélyebb
álomba hull, ahonnét
a kő nyelvén beszélget.
– Máskor egy-egy ANYÓKA
tekintetéből ránk szól,
mintha szókat tallózna
ANYÁNK letört ajkáról.
S fia a kendős nénék
megtört mozdulatában,
rádöbbenne, hogy él még,
bezárva sem bezártan.
S üzen még valahonnan
kihunyt tekintetével:
másokkal-egyként, honnan
az üzenet sem ér fel.
Így rejtjelez a jóság,
s ha fia megfejthetné:
a szétroncsolt valóság
meggyógyulna egy testté.
Ha ANYÁNK öreg nénék
megtört mozdulatában
megsejthetné, hogy él még,
bezárva sem bezártan.
– Máskor hiánya lángját:
LÉGNÉL FINOMABB TESTÉT
csontok is átbocsátnák,
sejtek is áteresztnék.
 
S makacs szoborra fagyva
– akárki szólna is rá –
nem hajlanék parancsra,
ha szobalányként hívná.
Csak szeretője hordja
a lélek hiányát:
fáj a seb és a borda,
melyből Évát kivágták.
Amíg hiánya lángját:
LÉGNÉL FINOMABB TESTÉT
csontok is átbocsátnák,
sejtek is áteresztnék.
– A szellem macskaléptét
tenné alkalmasint meg,
ha LEÁNYNÖVENDÉKKÉNT
lakná zsigereinket.
Míg a csend ide fűzné,
hogy megbizonyosodjék:
a hívás messzi űzné
megtestesült titokként.
És vinnék vad szeszélyek,
mik vissza is adhatnák;
ledobna minden féket
e szép bizonytalanság.
Hogy kihez megy s kitől jön
e testmeleg titokzat:
arra a kerek Földön
szabályt senki sem adhat.
De várná otthonába,
ki követné szeszélyét:
akaratát kasztrálva,
úgy győzne, hogy legyőzték.
 
Míg MÚZSÁNK, macskaléptét
tenné alkalmasint meg,
ha LEÁNYNÖVENDÉKKÉNT
lakná agysejtjeinket.
– Nagy meddő terek mélyén,
hol az élet mind ritkább;
hol a hiány az élmény;
hol már nem is gyanítják;
hol még a levegőt is
ő deríti magának;
hol már az is előbb visz,
hogy az ember megállhat:
 
mint ANYJA A VALÓNAK
elébed állhat egyből,
és általa adódnak
emberek a kövekből.
LÁNY és ANYA egyszerre,
ki talajt és vetést szül:
egyszerre jut teherbe
a Földtől és az Űrtől.
Kik közelébe érnek,
maguk sem lesznek mások:
porból sarjadó képek,
és termő látomások.
Ha e föld LÁNYA s ANYJA
elébünk állhat egyből,
embereket támasztva
belőlünk – e kövekből.
Somostető, 96 január–február